Kedves Gabi !
Írok, mert nekem késztetésem van írni.
Igaz, nem naplót, hanem levelet, mert arra van késztetésem, hogy megosszak Veled dolgokat.
Elöljáróban annyit, hogy a levlél, különösen a kézzel írott, bizolmas műfaj számomra. Haveroknak nem írok levelet. Ha ebből kiindulva itt leteszed, megértem.
Az elmúlt hetem rettenetes volt. Vasárnap már alig bírtam haladni a munkával (a bolgárok felé kellett volna már péntekre leadni valamit). Estére pedig átütött rajtam a páratlanság érzése. Hétfő reggel főnökömnél jártam, aki elismerte, hogy a csoportvezető fúrt meg. Következmény persze nulla, sőt, én vigyázzak jobban, hogy ne haragudjanak meg rám. Megfúrnak, lebuktatom őket, aztán húzzam meg magam. Az ügyfélnél is tök jól mennek a dolgok, egy ember morog --> vigyázzak magamra. A fenébe, sose voltam képes eladni semmit, magamat meg különösen nem. Csak a szakmában nem tudnak megfogni sose, de ez nem elég.
Na, ettől dőltem össze.
Arra vágytam, hogy a párom karjában bújjak el a világ elől. Ámde oly páratlanul éreztem magam, mint az utóbbi időben igen ritkán.
Daráltam a napokat, 4-5 óra alvásokkal behoztam a munka lemaradást, az egyiket. Kedd éjjel beszélgettünk, igaz, nem az én problémámról, hanem a Tiedről. Jó volt, mert kimozdított a holtpontról.
Oly hihetetlen hosszú volt ez a hét, annyi minden történt!
Megdőltem, rámzuhant minden, páran benéztek a romok alá, elmúlt a sokk és elkezdtem kimászni.
És eljött a tegnap este, az utolsó vacsora ünneplése.
Kicsi izgalommal voltam a tekintetben, hogy engem ismerők közé megyek - Veled. Aztán SMS: Sajnos nem, majd hívlak. Hatalmas pozitív(!) döbbenet töltött el. Nem azért, mert nem jössz, ez benne volt. A "majd hívlak" aktív kifejezés, ilyet Tőled havonta csak egyszer hallok, na jó, lehet többször, nekem címezve igen ritkán. És ennek, a kifejezésformának örültem. Békesség lett bennem.
Elmentünk a suliba. Az utolsó vacsora ünneplése mindig úgy van, hogy egy hosszú asztalt állítanak összem fehérrel szépen megterítve. Az asztalon borostyán, nárcisz a dísz (mélyzöld és sárga), sárga szalvétákkal takart tányérokon 12 halomban pászka van asztalon. Továbbá mécsesek és sárga gyertyák.
Fél kilenc felé kezdtünk énekelni Tazié-i dalokat, Gábor, a regnumi közösség papja ("Góbor atya") háromnegyed kilenc felé ért oda. Csodás szertartás volt, vágytam rá, hogy Te is átélhesd egyszer.
És megint kaptam valamit ott a szertartáson. Most nem megszólításként, mint először ("Békességet kaptál"), hanem bíztatásként: vállald fel életed értékeit! Nagyzolóan hangzik, de így tudom megfogalmazni. Felvállalni azt, ami nekem érték az életemben, és nem leadni, nem elfelejteni. Így tenni az egyedüli életemben, a munkámban, és a reménybeli párosban is.
Nem kerítettem sort azokra miértekre, hogy miért így, miért ezeket írtam. Nem került az sem sorra, miért épp Neked.
Talán egyszer azt is megírom. Ha kéred, biztosan.
Szeretettel
Én
2010.04.02. Nagypéntek reggelén
(A kézzel írt levél átirata az utókor és az emlékek számára)
